Albánia egyes elzárt hegyi területein még szokás a vérbosszú. Ezt mi úgy képzeljük, hogy vérgőzös vademberek egymásra lövöldöznek, de ez így messze nem igaz.
A vérbosszú a becsületről szól. Nagyon nehéz döntés és sok szabálya van. Mindenki veszít vele, de akkor miért csinálják?
Nemrég egy hegyi faluban valaki géppisztollyal megölt 3 testvért.
A három fiú egyikének viszonya volt egy háromgyermekes feleséggel a faluból, akit teherbe is ejtett. A férj - Besim Karaj - tudott a dologról, két hónapja rajta is kapta őket, de nem hagyták abba. A faluban elterjedt, hogy Besim nem férfi, nem tudja kielégíteni a feleségét, nemcsak szarvakat visel, hanem zabigyereket is nevelhet. Az ilyet nem veszik férfiszámba, nem állnak szóba vele, nem isznak együtt vele, nem hívják el sehová, hangosan összesúgnak a háta mögött. Nem segítenek neki a munkában, ami ott a túléléshez elengedhetetlen. Kinevetik, megalázzák, levegőnek nézik. Mit tehet?
Elmenekülhet, többet nem láthatja a gyerekeit, szégyenben élhet.
Vagy ölnie kell.
Besim vett egy géppisztolyt, le akarta lőni a csábítót. Zakója alatt a fegyverrel lépett be a kocsmába, amely a fivérek tulajdonában volt. Mindhárman elkezdték gúnyolni, kinevették. Aztán előkerült a fegyver és az arcukra fagyott a mosoly. Besim férfiként viselkedett.
Másnap adta fel magát a rendőrségen. Elmondta, hogy csak a csábítót akarta megölni, a másik kettő csak a gúnyolódása miatt halt meg.
Őrá börtön vár, a rokonai vér alá kerültek, most őket ölhetik meg. A feleség egyedül maradt két férfi között.
Amikor vadembereknek hívjuk őket, gondoljunk arra, hogy nekünk talán már nem ér ennyit a becsületünk, de nekik nincs más vagyonuk.